BLOG

– Székelytanya –

Szeretnék megosztani Önnel egy érdekes történetet, amelyet nem is olyan régen történt velünk.

Amikor tehetjük Ausztriába járunk motorozni. Az első este általában az Őrségben alszunk, de a korai indulás után, mielőtt átgurulunk a határon, szükségünk van egy jó kiadós reggelire.

Van egy törzshelyünk. A Székely tanya. Idestova 15 éve járunk ide rendszeresen. A hosszú motorozások előtt, többnyire itt reggelizünk szalonnás, hagymás, gombás rántottát, foszló fehér kenyérrel, nagy bögre teával, finom kávéval és nagyon kedves személyzettel.

És amikor már hazafelé gurulunk, akkor is kötelező jelleggel megállunk itt egy hatalmas piros lábas ökör uszály levesre.

A többit a spontán véletlenre bízzuk, de általában ezek a motoros túránk fix pontjai.

Már régebben is feltűnt, hogy itt egyáltalán nem cserélődik a személyzet. Tizenöt éve szinte ugyanazokat az arcokat látjuk. Jól ismerjük őket és persze ők is mindig felismernek minket. Törzsvendégek vagyunk.

Most, szombat reggel 8 óra körül érkeztünk és egy új felszolgálóval találkoztunk. Most láttuk előszőr. Nagyjából 20 év körüli fiatal szőke hölgy fogadott minket és mentegetőzve mondta nekünk, hogy sajnos még nincsenek nyitva.

A háttérben ugyanakkor láthatóan igen nagy volt a nyüzsgés, pörgés.

Később megtudtuk, hogy egy nagy esküvőre készülődtek éppen.

Elmondtuk a fiatal hölgynek, hogy hosszú út áll előttünk és csak reggelizni szeretnénk. Azt válaszolta, hogy megkérdezi a főszakácsot.

Bekiabált a konyhára.

 –Mehet két főre reggeli nagy rántottával?

Azonnal jött a válasz.

 –Hát persze!

Nem akartak lerázni minket vagy megszabadulni tőlünk, pedig láthatóan rengeteg dolguk volt. Ezen a helyen nem engedik tovább az éhes vándort.

Megnyugodtunk, letelepedtünk és miközben vártuk a szokásos rántotta költeményt beszélgetni kezdtünk az új kolléganővel.

Elmondtuk neki, hogy milyen régóta járunk ide és, hogy a csárda milyen fontos szerepet tölt be a motoros életünkben.

Erre az ifjú hölgy is elmesélte, hogy már kislány korában ez volt a kedvenc vendéglője és eszébe sem jutott, hogy máshol keressen állást. Most nagyon hálás azért, hogy itt dolgozhat.

Persze dicsértük a szakácsot is, és ekkor megtudtuk, hogy már több, mint 20 éve ugyanaz az ember a főszakácsuk. A fiatal kolléganő nagyon nagy tisztelettel beszélt róla.

Közben elkészültek a rántották és befaltuk az egészet, ahogy azt kell.

Indulás előtt szerettük volna személyesen is megköszönni a főszakácsnak, hogy még a nyitvatartási idő előtt így gondoskodott rólunk, ezért megkérdeztük, hogy tudunk-e egy percre találkozni vele.

És ekkor ért minket a nagy meglepetés. A konyháról egy 35-38 év körüli fiatalember jött ki. Egy idős embert vártunk. De ő volt a főszakács!

Kiderült róla, hogy itt volt tanuló is, és ez az első munkahelye. Már idestova 20 éve dolgozik ezen a konyhán és nem is gondolkozik másban.

Miért is tenné? Szereti csárdát, a kollégáit és a munkáját.

Megbecsülik, megfizetik.

És ugyanez elmondható a csárda teljes személyzetéről is.

Pedig a hazai vendéglátásból az utóbbi években jelentős mértékű volt a munkaerő kivándorlás. Ausztriában, Olaszországban és Angliában rengeteg magyar munkavállaló dolgozik. Próbálja külföldön meglelni a szerencséjét.

És itt van az osztrák határ mellett egy magyar vendéglő, amely képes hosszú távon is megszerezni és megtartani a személyzetét, pedig a határ tőlük mindössze csak 10 percre van.

Mégis mi a titkuk? Mit csinálnak másképp, mint a többi vendéglátós, vagy olyan vállalkozó, akik komoly munkaerőhiánnyal küzdenek?

Mégis hogyan tud a csárda tulajdonosa olyan munkakörülményeket, olyan kiszámítható, biztonságos jövőt, valamint korrekt juttatásokat biztosítani az embereinek, hogy azoknak eszükbe sem jut a közeli határon átjárni az osztrák oldalra eurós fizetésért dolgozni?

Ha valóban tudni akarja a választ, látogasson el személyesen a Székelytanyába.

Kérdezze a személyzetet. Megkapja a választ.

Barátsággal,
Laczkó Péter