Rosszkedvű munkatársak, rosszkedvű ügyfelek, rosszkedvű ország!

Kedves Cégvezető Társam!

Van egy nagyon tanulságos megfigyelésem.

Amikor külföldön vagyok, azt látom, hogy az emberek jobb kedvűek, kedvesebbek, többet mosolyognak az utcán, és sokkal jobban is bánnak egymással.

Ha betérünk egy étterembe, akkor valahogy nem érzem azt, hogy a jelenlétemmel zavarom a felszolgálót, aki csak azért iparkodik megjátszott, álszent kedvességgel a kedvünkbe járni, hogy több borravalót kapjon vagy, hogy végre már túl legyen rajtunk.

Amikor vásárolunk, valóban azt érzem, hogy az eladó tényleg segíteni akar, és ha sikerül kiválasztanom valamit, akkor együtt örül velem.

 

Koppenhágából jöttem haza és metróval kellett kijutnom a reptérre. 

Már nem maradt dán koronám és sehogy sem tudtam az automatából a hitelkártyámmal metrójegyet venni, mivel a gép mindent dánul írt ki. Elég sok időt veszítettem a próbálkozásokkal és kezdtem már azon aggódni, hogy a végén még lekésem a gépet.

Ekkor odalépett hozzám egy csinos, ABBA típusú szőke hölgy és megkérdezte, hogy tud-e valamiben segíteni. Elmondtam neki a problémámat, mire elkérte a kártyámat és ő is megpróbált jegyet venni vele. Neki sem sikerült. Valami baj volt az automatával. 

Erre minden további kérdés nélkül elővette a pénztárcáját és megvásárolta a jegyemet. Szép napot kívánt és továbbment. Elnyelte a nyüzsgő forgatag.

El tudják képzelni hogyan éreztem magam? Nem én fordultam hozzá segítségért, hanem Ő ajánlotta fel magától a segítséget. Szinte meg sem várta, hogy megköszönjem. A számára teljesen természetes volt a segítség.

És ezt érzem nagyon sok alkalommal, amikor külföldön vagyok. 

Ha Olaszországban megállunk valahol és útbaigazítást kérünk valakitől, legtöbbször hívás nélkül is sokan odajönnek és gyakran egész kis konzílium jön össze.

Nagyon vicces ám, amikor a helyiek egymásnak is hevesen érvelnek és vitatkoznak, hogy megtalálják a legjobb vagy a legrövidebb utat. 

De egy dologban mindenki teljesen egyetért. Mindannyian készségesen segíteni akarnak. 

Legutóbb Lengyelországban kerestünk szállást. Kiválasztottunk egy hotelt, de itt sajnos már telt ház volt.  

A hotel tulajdonosa azonban nem engedett el minket, hanem kedvesen marasztalt és majdnem egy órán keresztül telefonált, intézkedett. Amikor végre talált valahol egy szabad szobát, személyesen kísért át minket a másik szállodába. Végig ott volt és törődött velünk. Jó érzéssel emlékszünk vissza rá.

 

Általában azért már várni szoktam, hogy ismét itthon legyek. Nagyon szeretem Magyarországot. 

De mégis, amikor hazaérek nagyon érezni azt, hogy itthon valahogy teljesen másképp mennek a dolgok. Valahogy másként bánunk egymással. 

Sokkal rosszabbul. Nem mosolygunk egymásra és nem nagyon törődünk másokkal.

Mindig az első napokban a legnagyobb a kontraszt. Azután sajnos már én is kezdek hozzászokni az itthoni hangulathoz. Ez az ijesztő benne, és egyben a legrosszabb is. 

Ezért tudatosan igyekszem továbbra is vidám és jókedvű maradni, valamint fenntartani magamban azt az őszinte, tiszta segítő szándékot, ami alapvetően jellemző rám, és amit a határainkon túl oly sokszor megtapasztaltam. 

 

Persze ez azért nem mindig könnyű.

Mert amikor külföldről végre hazaérve, gyorsan begurulok a közeli márkaszervizbe egy apró, de nagyon bosszantó problémával, el kell viselnem, hogy a munkafelvevő látványosan levegőnek néz, pedig ott állok előtte a pult másik oldalán. Mégis majdnem egy percen keresztül úgy tesz, mintha ott sem lennék. Elég kínos. Ekkor már az ember rögtön tudja, hogy ki itt az igazi főnök.

Így már nem is csodálkoztam azon, hogy ennek az alkalmazottnak persze esze ágában sem volt segíteni, hanem emelt hangon, a többi ügyfél előtt zavart el, mintha leprás lennék, csak mert nem jelentkeztem be nála jó előre. 

És az már fel sem tűnt neki, hogy én egy olyan autót hoztam, amiből nem tudnak ám sokat eladni, és aminek az ikertestvére nyolc hónapja ott porosodik a szalonban, pont az orra előtt. A szalonban ragadt autó látványához már régen hozzászokott, egyébként pedig semmi köze sincs hozzá, ez őt egyáltalán nem érdekli. Mert számára az ügyfél minden esetben egy jó nagy probléma!

 

Pedig mielőtt az autómat megvettem volna, kétszer is bent voltam ebben a szalonban. Kétszer is ültem abban a kocsiban, kétszer is jeleztem, hogy érdekel az autó, de senki nem törődött velem.

Nem vittek el próbakörre, nem tettek ajánlatot, de még a nevemet és az elérhetőségemet sem kérte el senki. 

Egyáltalán nem is érdekeltem őket, vagy csak nem nézték ki belőlem, hogy képes vagyok egy ilyen autót birtokolni. 

A fölényes vezető értékesítő annak idején végigmért és közölte velem, hogy most nem ér rá. Miközben én a bemutató autóban ültem, ő kint az udvaron a recepciós lánnyal dohányzott. 

Az autó megtetszett. Megvettem máshol. Most visszatértem. Semmi sem változott.

Biztos vagyok abban, hogy a tulajdonos, aki a nevével fémjelzi a kereskedését és a szervizét, semmit sem tud erről. Halvány sejtelme sincs arról, hogy az általa fizetett alkalmazottak hogyan viselkednek a szalonban és hogyan bánnak az ügyfelekkel. 

Csak nem érti, hogy miért áll a pénze az autókban, az alkatrészkészletben és miért nincs nagyobb bevétele a szerviznek.

 

Mellékesen jegyzem meg, hogy másnap Kecskeméten ugyanezt a problémát 14 másodperc alatt oldotta meg egy konkurens márkaszerviz. 

Még csak be sem kellett gurulni a műhelybe. Kint az udvaron, néhány szakszerű gombnyomással újra programozták az autót. Csupán ennyibe került volna. Valóban mértem az időt. Tényleg 14 másodperc volt.

Sebaj, ezután majd ők gondozzák az autómat. Náluk fogok pénzt költeni.

Tanulságos nem?

 

De mennyivel tehetnénk jobbá az életünket, ha csak egy kicsit is jobban odafigyelnénk egymásra? 

Ha csak egy kicsit is kedvesebbek lennénk egymással?

Ha többször ajánlanánk fel önzetlenül a segítségünket. 

Ha többet köszönnénk, többet mosolyognánk, többet kérdeznénk, és jobban odafigyelnénk a válaszokra is?

Jobban éreznénk magunkat? Jobban telnének a hétköznapjaink? 

Jobb lenne az életünk?

 

És nagyon sok vállalkozásnak sokkal több lenne a bevétele, ha a munkatársai csak egy kicsivel is jobban odafigyelnének a munkájukra, a jó modorra és kedvesebbek lennének egymással, valamint az ügyfeleikkel.

Ha a munkatársak nem dohányoznának csoportosan az üzlet előtt.

Ha nem facebook-oznának látványosan munka közben. 

Ha nem veszekednének fennhangon egymással az ügyfelek vagy a vendégek előtt. 

Ha felvennék a telefonokat, ha köszönnének, ha időben válaszolnának a levelekre, ha nem várakoztatnák és nem néznék levegőnek az ügyfeleket, akik egyébként a fizetésüket hozzák.

Ha valóban segíteni szeretnének, és nem az lenne a szándékuk, hogy egy igazán laza napjuk legyen, lehetőleg megrendelések, vevők, és ügyfelek nélkül, mert ezek nagyon zavarják őket a privát elfoglaltságukban.

 

Tényleg olyan sok kell ehhez? 

Csak egy kis jóakarat. 

Csak egy kis segítő szándék. 

Csak egy kis kedvesség.  

Csak egy kis jó modor.

Csak egy kis odafigyelés. 

Csak egy kis törődés.

 

Miért ne tudnánk egy kis örömöt okozni egymásnak?

Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor mindannyian sokkal jobban fogjuk érezni itthon magunkat.

 

Barátsággal:

Laczkó Péter

Vissza