Mi legyen a gyerekből, ha felnő?

Arnold Kollégám újra meglepett egy igen érdekes írással.

Szeretem a tisztánlátását, az őszinte, emberi gondolatait. Ha megengedi, most ismét megosztom Önnel ezeket.

Íme:


Két hete, csütörtökön munkából hazafelé menet, az autóban hallgattam a rádiót. Az egész napi munka után már nem vágytam semmi komolyságra, így teljesen céltalanul hallgattam egy esti beszélgetős műsort.  Igyekeztem teljesen ellazulni. Egy kellemes hangú, szimpatikus hölgy és a műsorvezető beszélgettek.

Egész érdekes téma volt. A vendég, a saját családjáról, a férjéről és a kislányáról mesélt.

Elmondta, hogy zenész és énekes, a férje pedig elismert táncos. Arról beszélt, hogy milyen szerencsések, mivel tulajdonképpen mindketten azt csinálhatják, ami a hobbijuk, így a munka egyáltalán nem megerőltető a számukra. Bár nagyon keményen dolgoznak, de ennek ellenére nagyon élvezik azt, amit csinálnak. A siker pedig magától értetődő, egyenes következménye a befektetett energiáiknak.

Kezdett igazán érdekelni ez a beszélgetés.

Hurrá gondoltam, végre megint egy pozitív téma. Egy sikeres családtörténet a rádióban. Egy újabb tanulságos és követhető példa!

A hölgy elmesélte, hogy mennyit kellett dolgozniuk, amíg idáig el tudtak jutni. Mennyit tanultak, mennyit gyakoroltak és mennyi időt, energiát kellett áldozniuk azért, hogy végre már itt tartanak. Mivel sokat tettek érte, nagyon értékesnek látta az elért eredményeiket és az eddig megszerzett javaikat.

Teljesen feldobódtam. Igazán jó volt hallgatni, hogy a tisztességes munkának másoknál is megvan az értéke, ráadásul ennek a médiában még hangot is adnak.

Percekig mesélte, hogy régebben mit ettek, milyen sokat túlóráztak, mennyi lemondással járt mindez, mert kemény munkával, kitartással és erős hittel értek el idáig.

A hölgy csodálattal beszélt az óvodás korú gyermekükről is.

Gondos szülőként igyekeznek mindent megadni gyermeküknek. Nevelik, tanítják, megmutatják neki a saját hivatásukat, de természetesen nem erőltetnek rá semmit. Ha a gyermek fogékony lesz bármelyikük hivatására, akkor úgyis érdeklődik majd iránta, de ha nem, akkor talál majd magának egy másik irányt.

Milyen tökéletes nevelés! Gondoltam.

Azután egy érdekes mondat ütötte meg a fülem.

- De azt nem szeretném, hogy a gyermekem sportoló legyen, mert akkor mérhető lesz a teljesítménye. Legyen inkább művész, mert a művészetben az eredmények kevésbé mérhetőek.

Hű!

Ekkor egy picit összezavarodtam. Itt ez a szimpatikus, példaértékű család. Sikeresek és szemmel láthatóan, azaz füllel hallhatóan igen boldogok. De mi ez az elképzelés a gyermek jövőjéről?

Tényleg ezt akarják? Valóban ez lesz jó a gyermeknek?

Vagy már annyira meg akarjuk óvni őt a környezeti ártalmaktól, hogy már ne is legyen mérhető, hogy valóban mennyit teljesít?

Szülőként szépen eltakarjuk, vagy elmaszatoljuk a teljesítményét, hogy ne legyen mérhető és látható az, hogy mennyire lesz értékes a hozzájárulása a társadalmunk számára?

Valóban ez lenne szülőként a dolgunk és a küldetésünk?

Persze amennyire lehet, óvjuk meg a gyermekeinket a gonoszságtól, bajtól, széltől, esőtől.

De abban teljesen biztos vagyok, hogy nem akarjuk megóvni őket attól, hogy meg kelljen megküzdeniük a sikerekért!

Vagy már a sikert és az eredményt is szépen odatesszük majd nekik, hogy nehogy már komolyabb nehézségekkel kelljen szembenézniük az életben?

Valóban meg akarjuk kímélni őket attól, hogy igazán kiálljanak magukért és keményen meg kelljen dolgozniuk az eredményeikért? Akaratgyengéket és gyávákat akarunk nevelni?

Biztos, hogy olyan pályára akarjuk állítani őket, ahol nem is lehet megmérni a teljesítményüket?

Valóban meg akarjuk kímélni őket attól, hogy versenyezniük kelljen másokkal az életben az elismerésekért és az eredményekért?

És tényleg meg akarjuk fosztani a gyermekeinket attól a felemelő és bizsergető érzéstől, hogy nemes versenyben, másoknál jobbá válva, a saját erejükből érjenek el sikereket, és így valósítsák meg önállóan az álmaikat?

Vagy adjunk inkább nekik egy támogató és példamutató környezetet és hagyjuk, hogy rátaláljanak a saját útjukra. Azután pedig szépen dicsérjük és ösztönözzük őket, hogy lélekben megerősödjenek, és eléggé sikeresnek és eredményesnek érezzék magukat ahhoz, hogy leküzdjék az életben adódó nehézségeiket, amelyekkel előbb vagy utóbb mindenféleképpen szembe kell majd nézniük.

De ahhoz, hogy higgyenek magukban, látniuk kell az eredményeket. Látniuk kell, hogy merre haladnak és mennyit fejlődnek. És ehhez mérhető teljesítmények kellenek.

Otthon aztán persze nem hagyott nyugodni ez a gondolat. Nem tudtam kiűzni a fejemből. Újra és újra visszatértem hozzá.

Így hát alaposan megvizsgáltam a dolgot és arra a megállapításra jutottam, hogy túlnyomó többségben azok az első generációs vállalkozó családok lettek sikeresek, és ezek a családok tudták viszonylag zökkenőmentesen végigmenedzselni a generációváltásokat is, akiknél generációról generációra, sikeresen tovább tudták örökíteni az eredeti értékrendeket és a szakmai tapasztalatokat. Ezeknél a családoknál a szülők nem tettek mindent készen oda a gyermek elé, hanem igenis aktívan befogták őket a házimunkába és már kiskoruk óta a maguk módján részt kellett venniük a családi vállalkozásban is.

A szülők olyan példát örökítettek tovább, miszerint a sikerekért nagyon meg kell küzdeni, és igenis gyakran meg kell mérettetni magunkat olyan versenyekben, ahol akár még el is bukhatunk. De ha elég keményen dolgozunk és kitartóan küzdünk az álmainkért, akkor az elért eredményeket nagyon értékesnek érezzük majd.

Sajnos azonban gyakorta látni olyan példákat, amikor a legjobb szándékkal ugyan, de a szülők helytelen utat mutatnak a gyermekeknek. Lehet, hogy jóakarattal és féltésből teszik, de helytelenül nem hagyják, hogy a gyermek megmérettesse magát és nem engedik a saját erejéből küzdeni, hanem egy védett zónában tartják. Így óvják és kímélik a nehézségektől és az élet esetleges kudarcaitól. És ennél nem is tehetnének rosszabbat vele. Ugyanis így soha nem lesz lehetősége a gyermeknek hogy a saját, valódi eredményét és sikerét elérje. Milyen felnőtt válik majd így belőle? Erős lesz, bátor és magabiztos?

És teljesen biztos vagyok abban, hogy igazából nem ezt a jövőt szeretnék a gyermeküknek.

Ezért ha szülőként igazából jót akarunk, akkor hagyjuk tehát, hogy a gyermekek VALÓDI teljesítménye mérhető legyen, és ezt ő is tisztán lássa.

Ha kell szembesüljön azzal, hogy miben kell még fejlődnie, vagy hol kell még jobban odatennie magát ahhoz, hogy valóban sikeres legyen. Mert mindenkinek meg kell tanulnia azt, hogy az életben semmi sincs ingyen. Ebben a világban mindennek meg kell adnunk az árát.

Ettől erősödni fog a jelleme és a nemes küzdelemben megedződve, az igazi sikerektől felbuzdulva vagy a kudarcoktól még inkább megerősödve, tudatosan halad majd az életben a saját céljai felé.

Persze, ehhez az kell, hogy a teljesítmény mérése igazságos és tisztességes legyen.

Tehát ha felelős szülőként segíteni akarunk a gyermekeinknek, akkor ne zárjuk burokba őket, hanem hagyjuk, hogy megtalálják a saját útjukat.

Tanítsuk és biztassuk őket, hogy legyen elég hitük küzdeni és kiállni magukért. De soha ne állítsuk félre őket az akadályok előtt, hogy tapasztalt felnőttként megoldjuk helyettük a nehezebb feladatokat. Mert így megfosztjuk a  gyereket a nemes küzdelem izgalmától és a győzelem felemelő érzésétől. Hiszen amennyiben képessé válik arra, hogy a saját erejéből felülkerekedjen a nehézségeken, valóságban is megéli majd a teremtés nemes örömét.

Tehát hagyjuk, hogy a gyerek a sorsát a saját kezébe vegye és a céljaiért felelősséget vállalva élje az életét.

Ezt írta Arnold. És én minden szavával egyetértek!

Ehhez nem kell sok kommentár. Csupán csak egy nagyon tanulságos saját történettel, egy olyan szülői példával egészíteném ki, amikor azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy az életben, minden helyzetben álljanak ki magukért.

Mindhárom lányom versenytáncos volt. Szépek és ügyesek nagyon.

A legnagyobb, a prágai Isadora Duncan konzervatóriumban tanult. Mindhárman többszörös magyar bajnokok, a középső egyszer a legkisebb pedig már háromszor nyert Európa bajnokságot.

De a táncversenyek világa egy kemény és gyakran igazságtalan világ.

Szülőként természetes, hogy elkísérjük őket a versenyekre és végigizguljuk velük az egész küzdelmet.

De amikor apaként azt látom, hogy a nagy hatalmú zsűritagoknak szintén fellép a csapatuk, akkor ezzel bizony nagyon nehéz nyugodtan szembenézni.

Mégis hogyan fognak ezek az alakok pontozni? A csapatuk javára nem pontozhatnak, a csapatuk ellen pedig biztosan nem fognak. Na erre a helyzetre mondjuk azt, hogy teljesen összeférhetetlen.

Egyszóval az egész pontozás csalás, az eredmény pedig egy nagy hazugság.

Egy durva igazságtalanság, amit lelkes, szorgalmas és tisztalelkű gyerekek rovására követnek el lelketlen és haszonleső semmirekellők.

Éppen emiatt, engem már több alkalommal kellett kivezetni a stadionból, mert ezeket a dolgokat én bizony nem nagyon bírom ki szó nélkül.

Egy újabb ilyen eset alkalmával arra kértem az edzőjüket, hogy tiltakozzon a zsűritagok összeállítása ellen. Hiszen nem lehet olyan edző zsűritag is egyben, akinek fellép a csapata. Nem pontozhat! Ez becstelenség!

A mi edzőnk persze semmit sem tett.

Csak annyit mondott.

- A lányoknak meg kell tanulniuk veszíteni is.

Erre én csak ezt válaszoltam.

Mi lenne, ha nyerni tanítanád meg őket?

Azzal otthagytam.

Persze újabb igazságtalanság történt. Megint csak másodikok lettek. A csapatunkat ismét durván lepontozták.

Az eredményhirdetéskor pedig mindenki megrökönyödésére, az örömrivalgás helyett döbbent csöndben állt fel a dobogó tetejére a győztes csapat. Még ők is szégyellték magukat. Pontosan tudták mi történt. Nem is tudtak örülni a győzelmüknek! Mert ekkora disznóságot nem lehetne ezekkel a tiszta gyermekekkel megtenni. Mégis megtették.
Én soha sem bírtam elviselni az igazságtalanságot. Éppen emiatt, valahogy egész életemben mindig lovagias ügyekbe keveredtem.

Így aztán megint leadtam a szokásos műsoromat. De én voltam az egyetlen szülő, aki nem tűrt behúzott farokkal, hanem hangosan ki merte mondani mások helyett is az igazat. Persze ismét látványosan kivezettek a stadionból.

És este, amikor már mentünk haza, a kocsiban teljes volt a csönd. Valahogy senkinek sem akaródzott beszélni. A gyerekekben dolgozott a csalódottság, bennem meg a tehetetlen harag.

Ekkor megszólalt halkan a legkisebb lányom.

Köszönjük Apa!

Ennyi a történet.

 

Barátsággal:

Krajcsovszky Arnold és Laczkó Péter

Vissza