Áldott gondviselés


Áldott gondviselés

 

Bodza teljesen hozzám bújik. Ahogy a kanapén heverek, minden négyzetcentiméterével tapad rám. Azt az okos kis fejét a felső karomra fekteti. Mélyen alszik. Mozdulni sem merek, nehogy felébresszem. Érzem a bőrömön ahogy szuszog. Csiklandoz a lélegzetével. Biztosan álmodik, mert néha egy kicsit összerándul. Mintha futna. Kergethet valamit.

Teljesen bízik bennem. Már van igazi családja. És boldog.

 

Az interneten láttam meg először.

Eszti már évek óta rágta a fülemet, hogy kellene a Füge mellé még egy kutya. Füge, a kajla városi terrierünk lassan öt éve él velünk. Igazi jó cimbora. Rengeteg örömünk telik benne.

De én valahogy nem akartam még egy kutyát. Hárítottam. Hiszen Fügével is teljes a boldogság.

 

Vasárnap reggel volt, és reggelizés közben éppen egy ismeretterjesztő csatornát néztünk.

A film egy ausztrál menhely életét mutatta be, ahol az ápolók nehéz sorsú állatokat mentenek meg és rehabilitálnak. Eszti imádja ezeket a filmeket.

Ez a rész éppen egy kedves tarka kecskéről szólt, akinek bár látszólag semmi baja sem volt, mégsem evett és nem is ivott semmit. Még az ólból sem volt hajlandó kijönni. Hiába próbálták különböző trükkökkel etetni, simogatták, szeretgették, semmi sem használt. Úgy volt, hogy így lassan el is pusztul.

Az egyik gondozó azonban nem hagyta ennyiben, és utánanézett a kecske múltjának. Kiderült, hogy ennek a kecskének volt egy barátja ott, ahol eddig élt. Egy szamár. Megszerezték hát ezt a szamarat és elhozták a kecskéhez.

Ahogy közeledtek a kocsival a menhelyhez, a kecske már kijött az ólból. Bár a szamár még a lószállító utánfutón volt, de ő már tudta, hogy megérkezett a barátja.

Rögtön összedugták az orrukat és a kecske azonnal elkezdett enni és inni.

A film bemutatta, hogy már több, mint két éve élnek együtt, és azóta is sülve-főve együtt vannak. Mindent együtt csinálnak és ezalatt az idő alatt még soha sem távolodtak el látótávolságon túl egymástól.

Csak ültünk és néztük ezt a gyönyörű történetet, és ekkor Eszti ezt mondta.

  • Mutatok neked valamit.

Azzal a telefonján lejátszott egy videót, amelyet egy kutyavédő alapítvány tett fel a világhálóra.

Egy állatgondozó ölében egy törékeny fehér kiskutya ült, helyes kis fekete Zorro álarccal és nagyon szomorú tekintettel. A gondozó elmondta, hogy ez a kutya az utcán kóborolt igencsak leromlott állapotban.

Abban az időben voltak azok a rettenetes hidegek. Régen volt már ennyire hideg telünk. A leghidegebb napokon, éjszakánként mínusz 14-18 fokot is mértek. És ez a kis kutya eközben kint kóborolt az utcán. Ekkor fogták be a sintérek. De ha az alapítvány nem lép közbe még időben, akkor a sintértelepen már el is altatták volna.

Ahogy megláttam, rögtön tudtam, hogy ez a kutya kell nekünk.

Azonnal írtam az alapítványnak és kértem egy gyors visszahívást tőlük. Délután fel is hívtak. A filmen látott gondozóval tudtam beszélni, aki elmondta, hogy sajnos nem ígérhet semmit, mert már annyian jelentkeztek ezért a kutyáért, hogy a tizedikek vagyunk a várólistán.

Majdnem másfél órát beszélgettünk telefonon. A végén pedig megegyeztünk abban, hogy este nyolckor azért még megmutatja nekünk a kutyát. Ekkor már tudtam, hogy a miénk lesz. Ez a kutya végre hazatalál. Nálunk igazi otthonra lel. Ha nem adnák oda, akkor miért mutatnák meg nekünk utolsóként?

Így is lett. És este, amikor megláttuk majd megszakadt a szívem.

Nagyon rossz bőrben volt és mindent teljes közönnyel tűrt. Látszott rajta, hogy azt gondolja, hogy most már minden mindegy. Jöjjön aminek jönnie kell.

Az első közös sétánkat sosem fogom elfelejteni. Nagyon félt tőlünk, ezért nem akartuk ölben vinni. Így hát pórázra fogtuk és elindultunk vele a hideg belvárosi utcán. Apatikus állapotban, engedelmesen jött szépen a lábam mellett. Tűrte, hogy betegyük a kocsi hátsó ülésére, pedig lehet, hogy még sohasem ült kocsiban.

Az első éjszakát köztünk fekve töltötte. Egész éjjel moccanni sem mert. Simogató kezünkkel a hátán, mozdulatlanul aludt közöttünk.

Lassan szokott hozzánk. Apró kis lépésekkel engedett egyre közelebb és közelebb magához. Még sokáig félt és nagyon bizalmatlan volt. Bánthatták. Ha véletlenül hozzáért a lábunk, azonnal felugrott és ijedten nézett körül. Rugdoshatták.

Füge is nagyon sokat segített. Kajla vidámsága fokozatosan Bodzára is átragadt. Mostanra pedig már olyanok lettek, mint az a szamár és a kecske. Együtt csinálnak mindent. Nem is mennek egymás nélkül sehova.

 

Lassan eltelik az első közös évünk.

Néha elképzelem, ahogy kétségbeesve kóborol a jéghideg téli utcákon menedéket és élelmet keresve, és összeszorul a szívem. Nagyon fáj.

De most itt fekszik rajtam. Hozzám bújik. Ahogy a kanapén heverek, minden négyzetcentiméterével tapad rám. Azt az okos, Zorro álarcos kis fejét a felső karomra fekteti. Mélyen alszik. Mozdulni sem merek, nehogy felébresszem. Érzem a bőrömön ahogy szuszog. Csiklandoz a lélegzetével. Álmodik. Néha egy kicsit összerándul. Mintha futna. Éppen kergethet valamit.

 

Teljesen megbízik bennem. Most már van igazi családja. És boldog.

 

Barátsággal:

Laczkó Péter

Vissza