Elismerések híján

Nem tudom, hogy Ön hogyan látja, de ebben a nagy hajtásban, az érvényesülési és gazdagodási versenyben, teljesen megfelejtkezünk azokról, akik miatt méltán büszkék lehetnénk arra, hogy magyarnak születtünk.


Mert Magyarországon valahogy mindig híján voltunk a nagy elismeréseknek és a dicséreteknek.
Nagyon sajnálatos jelenség, hogy rendkívüli honfitársainkat gyakran külföldön sokkal többen ismerik és sokkal jobban meg is becsülik, mint hazánkban.

A nagy teljesítmények elismerésében valahogy sohasem voltunk jók.
Mert ahhoz, hogy Magyarországon valakit valóban az érdemének megfelelően kezeljenek, az illetőnek előbb minimum meg kell halnia. Persze ekkor majd utcát vagy teret neveznek el róla, esetleg egy szép falitáblát avatnak, de életében nálunk soha senki sem kaphatja meg az érdemei szerint járó tiszteletet, kiváltságokat és jutalmakat.

Még ha vannak is különböző állami vagy alapítványi díjaink, ezek gyakorlatilag az átlagemberek számára szinte semmit sem jelentenek. Sőt, mostanra már odáig is eljutottunk, hogy ezeket az elismeréseket sem tisztán osztogatják, hanem politikai, gazdasági, vagy egyéb háttérben húzódó egyéni érdekek alapján döntenek a díjazottakról.

Pedig ebben nagy zűrzavaros gazdasági káoszban igen nagy szükségünk van ám a hősökre.

A röpke néhány év alatt milliárdossá váló mohó állami fosztogatók a lehető legrosszabb példát mutatják. A tehetségük így tör utat magának
De akárhogy is iparkodnak népszerűvé tenni magukat, sohasem fognak a társadalomtól igazi megbecsülést kapni.
Közönséges, hulló meteorként tűnnek majd el történelmi süllyesztőnkben, zuhanásuk közben kétségbeesetten szorítva magukhoz ügyeskedéssel megszerzett kétes vagyonukat. Nem róluk beszélek. Teljesen értéktelen emberek. Több szót nem is érdemelnek.

Olyan emberekre gondolok, akik jó példát állítanak nekünk, akikre fel tudunk nézni, akiket követni  és utánozni érdemes.

Bátor és tehetséges emberek, akik sajnos szintén nem nagyon kapják meg a társadalomtól azt a méltó elismerést, amelyet biztosan megérdemelnének. Sőt! Gyakran nagyon is elítélően nyilatkoznak és beszélnek róluk.

Ugyanis az átlagemberek sohasem a munkájukat irigylik, hanem csak az eredményeiket.
Sokan azt gondolják, hogy nekik minden olyan könnyű.
Persze, hiszen a legtöbben azért már jóval az átlagos életszínvonal felett élnek, és ez egy kívülálló számára valóban nagyon vonzó lehet.

De azt már kevesebben veszik észre, hogy mennyit dolgoznak és mennyire szorgalmasak.
Azt az átlag ember otthonról már nem látja, hogy gyakran még késő este is ég a villany az irodájukban, és azt sem, hogy számukra a munkanap nem ér véget azzal, hogy hazamennek, hiszen még otthon is a számítógép előtt ülnek és keményen termelnek.

Nem állítom, hogy teljesen hibátlanok.
De azt biztosan tudom, hogy igen magas a társadalmi értékük, mert nagyon sok családnak adnak kiszámítható jövőt, megélhetést és biztonságot.
A magyar kis- és középvállalkozói réteg teljesítményét egyáltalán nem ismerik el méltó módon, nem kezelik őket az érdemeik szerint, pedig a hazai munkavállalók 73%-át ők foglalkoztatják, és több mint 2 millió embernek biztosítanak stabil munkahelyet.

És persze a magyar hősök közé sorolom azokat a munkavállalókat is, akik becsületesen termelnek, megbízhatóak, többnyire önállóan és presztízsből dolgoznak.
Nem arra várnak, hogy végre megmondja valaki, hogy mit csináljanak, hanem maguktól is termelnek és nem csak akkor, ha a vezetőjük ott áll a hátuk mögött.

A vendéglátásban van egy nagyon egyszerű betanítási módszer.
Így szól: “vedd észre a melót!” Nagyon könnyen tanítható. De csak viszonylag kevesen értik meg az üzenetét.
És sajnos nagyon kevesen vannak azok, akik maguktól is így működnek.

Ha mégis találunk ilyen embereket, nos valójában ők a háttérben csendesen termelő hétköznapi hőseink.
Komolyan mondom. Le a kalappal előttük!

És mégis mennyi elismerést kapnak? Szinte semmit.
Mert a cégvezetők is az idejük java részében többnyire a problémás munkatársakkal foglalkoznak.
Azokkal pedig, akik maguktól is önállóan és csendesen termelnek, sajnos szinte egyáltalán nem is törődnek. Persze megvan rá az érthető okuk. Teljesen logikus, hogy egalizálni akarják a munkatársak teljesítményét.
Azt szeretnék, hogy mindenki egyformán magas szinten termeljen. Így akarják felzárkóztatni a gyengén termelő munkatársakat a magas teljesítményű kollégák szintjére.
Ezért sajnos többnyire azok kapnak tőlük vezetői figyelmet és törődést, akik kevésbé jól dolgoznak, míg a jó emberek szinte semmit.
Pedig  helyes vezetői működés ennek pont a fordítottja lenne.

Mindig is nagyon szerettem foglalkozni a munkatársaimmal.
Szívesen segítek nekik, mert ha már egy csapatban játszunk és összetartozunk, akkor nagyon is megérdemlik, hogy segítsek nekik és törődjek velük.

Régebben sajnos én is elkövettem azt a vezetői hibát, hogy a leggyengébb, örökké nyavalygó embereknek adtam a legtöbb figyelmemet.
Azután én is rájöttem, hogy ezzel egyáltalán nem oldom meg a problémát. Mivel soha sem javult a helyzet, rá kellett jönnöm arra, hogy  ezzel egyáltalán nem segítek rajtuk.
Sőt egyre rosszabb irányba mentek a dolgok. Ugyanis minél többet foglalkoztam velük, annál inkább rosszabbodott az állapotuk.
Ezért aztán változtattam a működésemen. Egyszerűen megfordítottam az arányokat.

És nagyon jól emlékszem még arra az időszakra, amikor bevezettem azt a céges szabályt, hogy csak azoknak a munkatársaknak vagyok hajlandó segíteni, akiknek magas a termelési statisztikájuk.
Továbbra sem tagadtam meg a segítségemet, de csak azokkal voltam hajlandó foglalkozni, akik valóban magas teljesítményt nyújtottak.

Persze mindenki számára nyitva volt az irodám ajtaja. Bárki bejöhetett.De bevezettem azt a belső szabályt, hogyha valamelyik munkatársam a segítségemet kérte, akkor csak a kinyomtatott statisztikájával együtt jöhetett hozzám.
És ha a statisztika alacsony értéket mutatott, akkor csak arra kértem, hogy előbb nyomja fel a statisztikáját, és utána természetesen a legnagyobb örömmel és a legjobb tudásommal segítek neki.
A cég teljes erejét, a jogászunkat, a személyes kapcsolataimat, mindent csatasorba állítottam, ha egy magas teljesítményű munkatársam segítségre szorult.

És tudják, hogy mi lett ennek az eredménye? Azt vettem észre, hogy a legjobb embereim szinte teljesen problémamentesek voltak.
Alig, alig szorultak segítségre. Ugyanis elég ügyesek és életképesek voltak ahhoz, hogy önállóan megoldják a dolgaikat. És ez látszott meg a teljesítményükön is.
A nyavalygós embereim pedig legtöbbször alacsony statisztikával jelentek meg nálam, és mivel tényleg nem segítettem nekik, addig sajnáltatták magukat, hogy a végén többnyire elveszítettük őket.

Mert azt soha sem engedtem meg, hogy a magas termelésű munkatársaim tartsák el a problémaforrásként működő lógósokat. Mindig is megvédtem tőlük a jó embereimet.
Persze ehhez meg kellett változnom és kellettek a statisztikák is.
A statisztikák tükrében elég tisztán láttam, ezért józanul és igazságosan tudtam dönteni.
És ezt javaslom Önnek is. Vegye fel ezt a vezetői nézőpontot.
Azoknak a munkatársaknak adjon sok figyelmet, akikre minden körülmények között, bármikor, biztosan számíthat és ne nagyon foglalkozzon az örökös problémaforrásokkal.
Rázza le a csimpaszkodókat! Védje meg a jó embereit!

Ismerje el méltó módon önmagát, valamint azokat, akik tényleg Ön mellett állnak és becsülettel termelnek.
Mert csak így lesz rend.
Mert a hathatós segítség és a méltó elismerés minden becsületes és értékes embernek kijár.

Barátsággal, Laczkó Péter

 

 

Vissza