A fix fizetés 2. rész

Sorozatunk első részében a fix fizetés egyéni megközelítésével foglalkoztunk. Lássuk most a folytatást.

Tisztában kell lennünk azzal is, hogy a fix fizetési szisztémát a tőkés kapitalisták találták ki, mégpedig azért, hogy még jobban fel tudják használni a céljaikra a dolgozóikat. Ezért az egész világon elterjesztettek egy olyan érdekeltségi rendszert, amely teljes mértékben kiszipolyozhatóvá teszi a munkavállalókat. Azt ígérik, hogy bármi is történjék a cég gazdasági helyzetével, a fix bérüket biztosan megkapják. Majd ők vállalják a teljes kockázatot, a dolgozók pedig teljes biztonságban vannak. Jó fejek nem?

Ezért csupán csak azt várják el, hogy a fix pénzért cserébe rengeteget termeljenek az emberek. Sokat, nagyon, nagyon sokat. Persze hamis a biztonság, mert ha valaki nem termel legalább annyit, amennyit elvárnak tőle az nem jó befektetés a számukra és ezért igen gyorsan megszabadulnak tőle. Sok, sok termelésért mindig csak ugyanannyit! Ez a filozófiájuk. A megígért fix fizetés hamis biztonságáért jól kihasználják a munkavállalókat. Ezt az igazságtalan elosztási rendszert azután képesek voltak annyira elterjeszteni az egész világon és annyira elfogadtatni az emberekkel, hogy mára már ez vált a legáltalánosabb munkavállalói igénnyé. 

És ezt az örökséget kapták meg a mai munkavállalók is. Ma már az átlagos munkavállalónak az a szilárd meggyőződése, hogy a fix fizetése jelenti számára a biztonságot. De ez egyúttal egy motivációs csapda is. Hogyan működik ez a gyakorlatban? Nézzünk meg erre példaként egy szituációt. Felvesznek engem egy céghez esztergályos munkakörbe. Egy kicsivel az átlag feletti fix bérre szerződök és így természetes, hogy ezért az elején még nagyon elégedett vagyok, hiszen mostantól már valamivel többet fogok keresni, mint eddig.

Az első hónapban nagyon igyekszem, bizonyítani akarok, ezért szépen legyártok a munkaadómnak 1000 gyönyörű munkadarabot. Ez egy nagyon jó teljesítmény. Képzeljék, már az első hónapban az elvárt termelési szint felett vagyok. A következő hónap elején, pedig időben megkapom a kialkudott béremet. A második hónapban, mivel most már sokkal rutinosabb vagyok, 1200 gyönyörű munkadarabot gyártok. A következő hónap elején pedig, ahogy még annak idején megállapodtunk, időben megint megkapom a kialkudott béremet. Pontosan ugyanannyit, mint amennyit az előző hónapban.

A rákövetkező hónapban 1300 gyönyörű munkadarabot termelek, mert mostanra már még rutinosabbá váltam. Ez már messze az átlag termelési szint felett van, mivel én egy nagyon jó szakember vagyok. Őszintén örülök ennek az eredménynek és valójában nagyon büszke vagyok a teljesítményemre. A következő hónap elején pedig, időben ismét megkapom a kialkudott béremet. Megint pontosan ugyanannyit, mint amennyit az legelső hónapban kaptam. Mit gondolnak, mennyi ideig leszek képes arra, hogy fenntartsam a magas termelési motivációmat? Ráadásul már hozzászoktam a magasabb fizetéshez. Mára már természetessé vált, hogy ennyi a jövedelmem.

Nem fűszerezem még azzal is, hogy közben pedig még azt is látom, hogy a többi kolléga havonta csak 800-900 munkadarabot termel, ráadásul ők is ugyanannyi bért vagy még többet is kapnak, mint én. Továbbá nem beszélek még arról sem, hogy milyen párbeszédek hangzanak el majd az öltözőben a kimagasló egyéni teljesítményemmel kapcsolatban. Most még csupán arról beszélünk, hogy mennyire demotiváló egy fix fizetéses érdekeltségi rendszer. Ráadásul ez a modell még fordítva is működik. Havi 600-700 munkadarab legyártása esetén, ha mindig megkapom a havi fixet, elképzelhető, hogy pontosan megelégszem majd ezzel a közepes teljesítménnyel. Minek törjem magam. Csak nem fogom fölösleges áldozatok vállalásával még tovább gazdagítani a tulajdonosokat.

Nem akarom fölöslegesen felnagyítani a fix fizetési rendszerek motivációgyilkos hatását. De még ha munkaadói oldalról is vizsgáljuk a dolgot, még akkor sem mondhatjuk, hogy egyáltalán bárkinek is az érdekeit szolgálná. Ezért még a kapitalista szemléletű nagyvállalatok is ráébredtek arra, hogy sokkal rosszabbul járnak, ha mereven ragaszkodnak a fix bérezési szisztémáikhoz. Éppen ezért általában hagynak némi menekülőutat ezekből a rugalmatlan rendszerekből. Ilyenek példásul a karrier programok, amelyek egyfajta belső kasztrendszer szerint átjárást engednek magasabb és egyben jövedelmezőbb szintekre, valamint az elért tervszámok teljesüléséhez kötött év végi  vagy évközi bónuszok és jutalmak.

Ezek azért valamilyen szinten oldják a fix rendszerek merevségét és némi motivációt visznek a termelésbe, de ugyanakkor nem szüntetik meg a munkavállalók számára a kiszolgáltatottság érzését. Ráadásul a legtöbb cégtulajdonos nagyon szeretné, ha az alkalmazottai ugyanolyan tulajdonosi hozzáállással viszonyulnának a vállalkozásához, mint ő. De a cégtulajdonosok akárhogyan nézzük, teljes jutalékon, a cég  felső vezetői pedig általában valamilyen kombinált jutalékos rendszeren vannak. Így ha jól megy a cég, akkor a céggel együtt ők is gyarapodnak. Éppen ezért nagyon motiváltak abban, hogy jó irányba vigyék a dolgokat. És minél hangsúlyosabb a jutalékos arány, annál nagyobb a sikerre éhes motiváció is.

De mégis hogyan várhatjuk el valakitől ezt a tulajdonosi szemléletet akkor, ha csak fix fizetésen van? Miért lenne hajlandó magától ötletelni, túlórázni és szívesen vállalni az újításokkal együtt járó, számára akár kényelmetlen változásokat. A vállalkozás így sohasem válik az élete szerves részévé, hanem örökké csak egy szimpla pénzkereseti forrás szerepét fogja betölteni. És mivel egyáltalán nem érdekelt abban, hogy a vállalkozás egyre gyarapodjon, felelősséget sem fog vállalni és áldozatot sem fog hozni érte. Gyakorlati értelemben soha semmi köze sem lesz hozzá. A pénzfüggőség, a megszokás és maximum a kollégákhoz való kötődés lesz az, ami valamilyen szinten ehhez a vállalkozáshoz köti. A lojalitásnak csak az a vékony szála tartja ott, hogyha a vállalkozás tönkremegy, akkor kiesik a bevétele és kereshet megint egy új munkahelyet.

Ez egy nagyon gyenge erejű kötődés és nagyon alacsony szintű motiváció. Baj esetén pedig ezeknek az embereknek a figyelme azonnal kifelé fordul és a stabilabbnak látszó idegen cégeknél keresnek majd újabb anyagi biztonságot. Láthatjuk tehát, hogy a fix bérezési rendszer egyáltalán nem igazságos és egyáltalán nem vezet sehová. Egy fix bérért dolgozó munkavállaló és munkaadó között csak kivételes pillanatokban áll be az adok-kapok egyensúly. A munkatárs a fix fizetéséért vagy többet termel, vagy kevesebbet.
A munkaadó a megkapott termelésért vagy többet fizet, vagy kevesebbet.

Egy biztos. Az egyikük mindig veszít.

Ez az igazság!

Barátsággal:

Laczkó Péter

Vissza