A kesztyű!

A történet 1991-ben kezdődött. Első vállalkozásom, mely takarítással foglalkozott éppen még alig bontogatta szárnyait, és igen nagy szükségünk volt új megrendelésekre. Viszonylag kevesen, alig 10 fővel működtünk, mégis nagyon jó hangulatban teltek dolgos napjaink.

Én magam is takarítottam az alkalmazottaimmal együtt. Akkoriban még volt fő állásom, de minden délután már a sajátomat kreáltam. Nem volt könnyű időszak, hiszen családos emberként szinte csak a hétvégén láttam feleségemet és első, újszülött lányomat.

Dolgozott nálam egy nagyon kedves nénike. Egyik este szólt nekem, hogy régebben egy nagy állami vállalatnál takarított és ismeri a takarításért felelős vezetőt. Mesélt neki rólunk és megemlítette, hogy az illető szeretne találkozni velem.

Bevallom, hogy először nem vettem a dolgot komolyan, de, hogy ne bántsam meg idős kollégámat, megígértem neki, hogy beszélek az úrral.

Így is tettem, felhívtam az illetőt és találkoztunk is megbeszélésünk szerint.   

Az úr nagyon kedves volt velem, elárulta, hogy komoly gondjuk van a jelenlegi takarítókkal, és szinte hihetetlen volt számomra, de ott rögtön meg is beszéltük, hogy szerződni is fogunk.

Sándor, mert így hívták az urat, még abban is segített, hogy jól alakítsam ki az optimális létszámot és közösen, együtt kalkuláltuk ki a vállalkozási díjat is.

Több mint 10 évig dolgoztunk együtt. Az egész működésünk alatt, folyamatosan segített csak segített, és segített. Soha semmilyen gondom nem volt ezzel a részleggel, mert már minden problémát, gondot megoldott, lekezelt, még mielőtt az eljutott volna hozzám.

Ha most valaki esetleg arra gondol, hogy bármiben is érdekeltté tettem, vagy bármit is kért a segítségéért cserébe, ki kell, hogy ábrándítsam.

Ő még arra is vigyázott, hogy a gondolat se fogalmazódjon meg bennem, hogy bármivel is megháláljam a segítségét. Amikor a névnapjára egy palack bort kapott tőlem, bár ezt még elfogadta, de figyelmeztetett, hogy eddig és ne tovább.

Több alkalommal kérdeztem Őt, hogy miért segít ennyit nekem. Mindig csak mosolygott és azt mondta, hogy egyszer majd leülünk és fogunk egy nagyot beszélgetni.

Több mint 10 éves közös együttműködésünk alatt soha semmilyen gondom, bajom nem volt ezen a területen. Minden évben előkészítette nekem az új szerződést. Elmondta, hogy mit, és miért kell esetleg változtatni, megmondta az új vállalkozási díjat, és megbeszélte a takarítóimmal az új fizetéseket is.

Egyszóval intézett mindent.

Sokszor elmeséltem neki egyéb gondjaimat is, és mindig tudott olyan jó tanácsot adni, amivel sikerült megoldani az aktuális problémáimat. Lassan nem csak úgy tekintettem rá, mint nagyon jó üzleti partneremre, hanem mint idős jó barátomra is, akivel meg tudom beszélni a terveimet és a vállalkozásom egyéb gondjait is.

És Ő is úgy állt hozzám kicsit, mintha a fia lennék. Mindig érdeklődött az eredményeimről, vagy a problémáimról és sokszor nagyokat beszélgettünk, miközben megosztotta velem rengeteg tapasztalatát, és tudását.

Mindezek mellett végig magázódtunk. Soha nem tegezett le és én természetesen mindig tiszteletben tartottam ezt.

Eljött az a pillanat, amikor nyugdíjba vonult. Meghívott a búcsúztatójára és akkor ott azt mondta nekem. - Péter mi most le fogunk tegeződni. Gyere és beszéljünk.

Leültünk egy félreeső helyen ahol nem zavartak minket és ekkor végre megtudtam az igazat.

Figyelj Péter. Többször kérdezted tőlem, hogy miért segítek neked. Most elmesélek neked egy történetet és meg fogod érteni, hogy miért támogattalak.

Édesapám a gönyüi hajóállomás parancsnoka volt. Ez egy nagyon régi, nagy presztízsű közalkalmazotti beosztás volt. Jól éltünk, nyugodtan, biztonságban. A háború után, egyik éjjel megállt egy teherautó a házunk előtt és azon az éjjelen kilakoltattak minket. Csupán pár bőröndbe csomagolhattunk. Felhozták az egész családot Budapestre, és hajnalban kiraktak minket a városban. 

Nem volt hova mennünk, és mivel édesapám a régi beosztása miatt kuláklistára került, sehol sem kapott munkát. Ettől kezdve nagy szegénységben, egyik napról a másikra éltünk.

Ekkor történt, hogy kaptunk a Vöröskereszttől egy segélycsomagot, amit akkoriban osztogattak a szegény családok között. Ebben a csomagban élelmiszer és csokoládé is volt. És volt a csomagban egy kesztyű.

A kesztyűben eldugva találtunk egy levelet, melyet egy Amerikába disszidált magyar házaspár írt. A levélben az állt, hogy nekik sajnos nincsen gyermekük, ezért, nagyon szívesen befogadnának egy olyan magyar gyermeket, aki nagyon nagy szegénységben él. Megígérik, hogy becsületben, tisztességben és jólétben fogják felnevelni és mindenben támogatni fogják őt.

Nagyon nagy dilemmában voltunk, de a végén a kilátástalan helyzetünk miatt úgy döntöttek a szüleim, hogy a nővéremet kiküldik Amerikába. Közülünk legalább neki legyen jó élete.

Az amerikai házaspár becsületükre legyen mondva szavának állt. Szépen felnevelték a nővéremet, aki később visszajött Európába, és most Svájcban él.

Az a kesztyű akkor ott megváltoztatta az életünket. Bár nehéz volt a nővérem nélkül élni, de mindannyiunkat vígasztalt az a tudat, hogy legalább neki jó élete van.

Később édesapám kapott munkát és rendeződtek a dolgok körülöttünk, de azt a kesztyűt sosem felejtettük el, mert az a kesztyű akkor ott nagyot segített.

Péter tudod, hogy ketten élünk a feleségemmel és sajnos nekünk sincs gyermekünk.

Hát ezért kaptál te is tőlünk egy kesztyűt….

Sándor már nyugdíjas. Hála Istennek viszonylag jó egészségben, szépen élnek együtt a feleségével. A mai napig tartjuk a kapcsolatot. Évente több alkalommal találkozunk.

Megismerték a feleségemet, a lányaimat és minden karácsonykor én viszem az asztalukra az ünnepi bort. Jó emberek.

Sokkal többet kaptunk tőlük, mint szimpla segítséget. Valami olyat adtak nekünk, ami elkísér majd minket egész életünkben.

Szerencsések vagyunk.

Van három gyönyörű gyermekünk, de természetesen mi is továbbadjuk majd ezt az örökséget.

Mi is adunk majd valakinek egy kesztyűt...

 

Barátsággal:

Laczkó Péter

Vissza